Mindig van újabb és újabb cél, amit el kell érni...


Dr. Szalai Márta az Országos Onkológiai Intézet osztályvezető főnővére elkötelezett híve a daganatos betegek gyógyításának és rehabilitációjának: 20 éve dolgozik az intézetben, oktat a Pécsi Tudományegyetem és a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karán, könyvet ír, valamint alapítója és szervezője a Százszorszép Hastánc Klubnak.

Az Avemar évek óta támogatója a Százszorszép közösségnek, melynek eltökélt célja a rosszindulatú daganatos megbetegedésben szenvedő nők komplex rehabilitációja.

Márta a közelmúltban Batthyány-Strattmann László-díjban részesült. A nívós életműdíjjal azokat a szakembereket tüntetik ki, akik közszolgálati munkájukkal hozzájárultak az egészségügyi és szociális, valamint a családvédelmi ellátás fejlesztéséhez.

Ennek apropóján kerestük meg és érdeklődtünk a kezdetekről, szakmai munkájáról és távlati terveiről.


Mennyiben változtatta meg munkája addigi életét?

Azt gondolom alapjaiban.

Az emberek túlhajszolják magukat az életükben, nem élik meg az élet szépségét, nem szentelnek magukra időt. Munkám során rengeteg élettörténettel találkoztam és a legtöbben arról számolnak be, hogy a diagnózis közlésekor szembesültek azzal, hogy az élet nem végtelen, és azt érezték, hogy még szinte nem is éltek.

Éppen ezért én igyekszem tudatosan élni és mindig időt szakítani magamra. Örülök az életnek, észreveszem a körülöttem lévő világot és boldoggá tesznek a környezetemben élő jó és értékes emberek.


Hol született?

Sárbogárdon nőttem fel, ott éltem meg a boldog gyermekéveket. Azon kevés emberek egyike vagyok, akinek nagyon teljes és szép gyermekkora volt. Nagyszüleim a nevelésemben aktívan részt vettek, amely meghatározta az életem alapvető rendjét.


Voltak vágyai, elképzelései arról, hogy „mi lesz, ha felnőtt lesz”? Fel tud idézni olyan gyerekkori emléket, ami későbbi életpályája felé terelte?

Gyerekként legtöbbször kétféle játékot játszottam. Vagy gyógyítottam a macikat és babákat, vagy tanítottam őket, mint tanár néni (Ez a két fő tevékenységem ma is: az ápolás és az oktatás). Nagypapám nagy tanítóm volt. Rengeteget mesélt az életéről. A háborúban orvos mellett volt szanitéc, rengeteg ember tragédiáját vagy gyógyulását mesélte el. Ő volt az én hősöm, az ikon az életemben.

Valószínű, hogy a nagypapa hatására, de nem volt kérdés soha, hogy mi szeretnék lenni: természetesen ápoló! 6 évesen az első farsangi bálon nővérkének öltöztem és az általános iskola elvégzése után mi sem volt természetesebb, hogy egészségügyi iskolába mentem.

Első osztályos voltam, amikor az én szeretett nagypapám tüdőrákban elhunyt. Számomra ez nagy veszteség volt. Szinte még gyerekfejjel éltem meg a szenvedését. Biztos vagyok abban, hogy az onkológia iránti elkötelezettségemben a nagypapa tüdőrákja is szerepet játszott.


Mikor kezdett el dolgozni? Mi volt és milyen volt az első munkahelye? Miért ezt a helyet választotta?

Amikor befejeztem a középiskolát, a budapesti telefonkönyvből kiírtam az összes kórház telefonszámát. Felhívtam őket, hogy hol van állás. Mindenhol volt. Konkrét elképzelésem ekkor még nem volt, talán annyi, hogy valamilyen sebészeti jellegű osztályon szeretnék munkát vállalni.

Ahogy visszaemlékszem, hosszú ideig nem találtam a helyem.

Már főiskolai hallgató voltam, amikor találkoztam az Országos Onkológiai Intézet Fej-nyaksebészeti Osztályának akkori főműtősnőjével, aki kérte, nézzem meg az osztályukat.

Már a bejárati ajtón belépve éreztem, hazaérkeztem. 26 évesen boldogan mondtam igent az állásajánlatra.

Az akkori motiváltságom azóta is töretlen. Mindig van újabb és újabb ötletem, célom.


Kitől tanulta meg a szakmát? Volt mentora, támogatója? Kikre emlékszik vissza, akik egyengették útját, segítették, támogatták fejlődését?

A szakmát megtanulja az ember. Az alapot, ami a munkámhoz kell, azt gondolom a nagypapámtól kaptam, a hivatást magát pedig a Teremtőtől.

Munkám során mindenhol találkoztam segítőkész emberekkel, akik elfogadták és támogatták ötleteimet, jövőbeli terveimet. Úgy érzem, szerencsésnek mondhatom magam emiatt.

Soha nem fogom elfelejteni azokat, akik segítették az életemet. Van, aki „csak” azzal segített, hogy hitt bennem, - és ezért is őszinte hálával és köszönettel tartozom, - van, aki tevőlegesen is egyengette az utamat.

Nagy tanítóim és példáim voltak - és azok ma is - az ápoló kollégáim. Nap mint nap látom az alázatos munkájukat, felkészültségüket. Jó szakemberekké akarnak válni, akik emellett elkötelezettek a betegekkel és társaikkal szemben is. Úgy gondolom, nagyon jó a közösségünk!

Támogatják a fejlődésemet azok a hallgatók is, akiket tanítok. Boldogsággal élem meg azt, amikor azt tapasztalom, hogy a hatásomra 1-1 hallgató onkológiai területen helyezkedik el.


Miért választotta éppen az onkológiát, a daganatos betegek ápolását? Mit gondol, miért választják olyan kevesen ezt a szakmát, milyen személyiséget kíván ez a terület?

Hiszem, hogy a nagypapa betegsége is szerepet játszik abban, hogy a daganatos betegek segítése és ápolása lett a hivatásom.

Az onkológiai betegellátás napi szintű szakmai fejlődést, holisztikus és multidiszciplináris szemléletet kíván. És nem utolsó sorban erős és stabil személyiséget. Úgy gondolom, az onkológia folyamatos kihívás szakmailag és emberileg is, éppen ezért kevesen bírják és vállalják ezt a területet.

Töretlenül, motiváltan ritkán lehet ezt a pályát ennyi éven keresztül csinálni. Nekem ebben az évben lesz a 20. évem, hogy az onkológián dolgozom!


Ma Magyarországon sok kórházi dolgozó számára nehéz utat törni az egészségügy rendszerében. Az Ön céltudatossága, elhivatottsága mennyire talál követőkre? Hogyan látja a jelenlegi helyzetet szakmáján belül és saját, szűkebb környezetében?

Amikor pályakezdő voltam, túljelentkezés volt az ápoló iskolákban, ezért elég nehéz volt a felvételi szűrésen bejutni. Aki felvételt nyert, az nagyon büszke lehetett önmagára.

Szomorúan látom főiskolai óraadóként, hogy az évfolyamlétszám évről évre csökken. Ma kevesen jelentkeznek egészségügyi iskolába, az ápolás nem kecsegtető szakma a fiatalok számára. Kevesen, akik hivatásszeretetből mégis elvégzik az iskolát, azok a külföldi munkahelyekben gondolkodnak. Ennek a legfőbb oka a bérezés, valamint a diplomával kezdhető többlet lehetőség.

Nagyon kétségbeejtő az ápolói szakma jelene és jövője. Félő, hogy a mi generációnkat már nem lesz, aki ápolja.

Szerencsére sok magamhoz hasonló, elhivatott embert ismerek, akik az életüket teszik a betegápolásra, a fiatal generációk nevelésére. Nagyon sokan vannak még, akiknek céljaik és álmaik vannak a hivatásuk területén, és ezért tevőlegesen tesznek is, megvívják harcaikat.

Nagy boldogságom, hogy testvérem, Zsuzska is a munkatársam, akit nagyon jó szakembernek tartok. Látom rajta, hogy szintén a hivatásaként éli meg az ápolói szakmáját és elkötelezett az onkológiai betegek iránt. Nagyon büszke vagyok rá!


Évek óta sikerrel működteti a Százszorszép Hastánc Klubot, ami egykori daganatos betegek rehabilitációját segíti. Hogyan jött az ötlet a klub alapítására? Mi volt a célja vele, mennyiben sikerült azt a célt elérnie?

Évekkel ezelőtt láttam egy hastáncműsort, ahol azonnal beleszerettem ebbe a gyönyörű, nőies táncba. A csillogó ruhák, a misztikus zene teljesen elvarázsolt, a táncos kisugárzása magával ragadott. Már másnap meg is kerestem álmaim hastánciskoláját, ahol elsajátíthattam a tánc mozdulatait.

A hastánc szépen lassan átalakított testileg, lelkileg. Tánc közben átadhatom magam a zene, a ritmus és a tánc varázsának, megszűnik számomra a külvilág, a problémák sokasága, elmúlik a fáradtság érzése.

Fontos lett számomra, hogy azt az érzést, lelki harmóniát, szépséget, amelyet a hastánc által megélek, továbbadjam olyan hölgyeknek, akiknek erre igazán szükségük lehet, akik a daganatos betegség miatt önbecsülésükben sérültek. Ezért létrehoztam 2005. március 8-án a Százszorszép Hastánc Klubot.

Több szakirodalmat olvastam, de ilyen kezdeményezést, ilyen témakörben még nem láttam és ez mindenképpen inspirált.

A csoportban, az azóta 12 éves fennállása óta, több mint 280 fő jelent meg legalább egyszer. Jelenleg is aktívan működünk Budapesten, az Aranytíz Művelődési Házban, hetente egyszer másfél órában, amit csoportos beszélgetés követ. A klubhoz csatlakozás ma is önkéntes alapú, a csoport bárkit (nőt) befogad – kortól, egészségügyi állapottól és előzetes tánctudástól függetlenül.

A közösség működését szakemberek is segítik – mint pszichológus, mentálhigiénis munkatárs, gyógytornász, onkológiai szakápoló, egyetemi okleveles ápoló – akik saját rekreációjuk miatt is látogatják a foglalkozásokat.

Időközönként vendégeket is fogadunk, akik különböző érdekes és értékes előadást tartanak nekünk. Az előadók nem csak szakmabeliek, akik felvilágosító, ismertető előadásokat tartanak, hiszen volt már smink tanácsadás, öltözködési tanácsadás, hastánc történeti előadás, valamint önvédelmi továbbképzés is.

Az előadások középpontjában mindig a nő áll!

Jó érzéssel és büszkeséggel tölt el, hogy nem csak Magyarországon, de a világon is egyedülálló kezdeményezést, munkát hoztam létre.


Jelenleg osztályvezető főnővér az Országos Onkológiai Intézetben, egyetemen oktat, vezeti rehabilitációs klubját. Hogy látja, mi a következő lépés az Ön számára? Milyen tervek, célok vannak most Ön előtt?

A legfőbb életcélom (ami az álmom is egyben) az, hogy legyen hozzáértő szakemberekkel működtetett onkológiai rehabilitáció. Legyen erre szakmai igény, legyen ennek helye a rendszerben, és legyenek erre elhivatott szakemberek!

Fontosnak tartom az ápolók helyzetének javítását, az osztályon belüli közösségünk megtartását. Feladatomnak tartom, hogy az oktatásban az onkológiát népszerűsítsem, az általam szerzett tudást és gyakorlati tapasztalatokat továbbadjam.

Az egykor nagy hagyománnyal rendelkező betegápolói szakma ma már keveseket vonz. Nem titkolt célom, hogy a fiatalokat megismertessem elődeikkel, ezért elhatároztam, hogy újra kiadatok egy könyvet, P. Heim Anna: A Kékkeresztes Márta Betegápolók című munkáját.

Természetesen célom, hogy a saját mindennapjaimmal is elégedett legyek, hogy azokat tartalmassá és értékessé tegyem mások és önmagam számára is. Ezért minden nap tudatosan teszek is!


Nemrégiben Batthyány-Strattmann László-díjban részesült, mely életműdíjjal azokat a szakembereket tüntetik ki, akik közszolgálati munkájukkal hozzájárultak az egészségügyi és szociális, valamint a családvédelmi ellátás fejlesztéséhez. Hogyan érintette ez a megtisztelő kitüntetés?

Nagyon megható és megtisztelő volt számomra, hogy betegágy mellett dolgozó ápolóként megkaphattam ezt a díjat.

Felemelő, hogy olyan ember jelölt, aki személyesen nem, csak a munkásságomat ismerte. Amikor tudomásomra jutott, hogy megkaptam a díjat, nagyon meghatódtam, sírtam.


Mit gondol, teljesült az a cél, amit gyerek/fiatalkorában elképzelt magának? Azt a munkát folytatja, amit a kezdetekkor elképzelt önmagának?

Határozottan igen!

De mindig van újabb és újabb cél, amit el kell érni...